A többgyermekes családokban elkerülhetetlen a korkülönbség, ami bizony olykor-olykor komoly konfliktusokat szülhet, ezzel nagy fejtörést okozva a szülőknek. Ami könnyedén megy a nagyobbnak, az a kicsinek még nehézkes, amit még szabad a kicsinek, azt a nagynak már nem engedjük meg. Amikor a nagy már iskolás, a kicsi még az ovihoz van hozzászokva és egyébként is néha nehezen találják meg a közös hangot. Ilyen és ehhez hasonló kérdésekhez, fejtörésekhez igyekszem ebben a cikkben kapaszkodókat adni a kedves olvasónak.
Te már nagy vagy
Az első gyermek többféleképpen viszonyulhat kisebb testvéréhez. Akit a szülők, nagyszülők, családtagok már a kistestvér születése előtt fokozatosan készítették a feladatra, az nagy valószínűséggel örömmel veszi magára a nagytestvér szerepet. Azonban nagyon fontos, hogy a kistestvér születésével ne hagyjuk hirtelen magára gyermekünket a feladattal és a rátestált szereppel.
Egyenlő figyelem, egyenlő odafordulás
Hagyjunk neki átmenetet, amelyben megérezheti, hogy ő ugyanolyan fontos, mint az újszülött és semmivel sem szeretjük őt kevésbé, mint az új jövevényt. Ezt többféleképpen lehet csinálni. Először is, már a terhesség alatt beszélni vele arról, hogy ha megszületik a kicsi, anya és apa lehet, hogy kevesebbet tud majd vele lenni kettesben. Azonban nagyon fontos, hogy szavainkkal és tetteinkkel is kommunikáljuk azt, mennyire szeretjük is őt. Számos mesekönyv foglalkozik a nagytestvér szereppel, ilyen történeteket is kezdjünk el becsempészni a meseidőbe. A fokozatos függetlenedési kísérleteket (pl. felöltözik egyedül, megfésülködik egyedül) dicsérjük és emeljük ki, hogy napról-napra ügyesebb, fejlődik és büszkék vagyunk rá.
„Dehát ezt a múlthéten még tudtad!”
Előfordul, hogy a kistestvér születése után azt tapasztaljuk, hogy amit korábban egyedül megcsinált, most nem akar vagy nehezére esik elvégezni. Ez normális jelenség, minden új élethelyzet, nagy változás kiválthatja ezt a reakciót (pl. iskolakezdés, költözés), ilyenkor a legjobb, amit tehetünk, hogy megértően viszonyulunk hozzá, még több minőségi időt igyekszünk vele eltölteni és igyekszünk helyreállítani a biztonságérzetét. Semmiképp se szégyenítsük meg, dorgáljuk vagy szidjuk, hiszen ezzel mind csak ártunk neki. Azt se engedjük, hogy a környezete ezt tegye vele.
Egy egység vagyunk
Nagyon jól működhet az, ha bevonjuk őt a kisbaba körülötti teendőkbe. Például segítsen bepelenkázni, adja oda a popsitörlőt, vagy hozzon egy tiszta babaruhát. Minden otthoni feladatba be lehet vonni az óvodáskorú gyermekeket, csak meg kell találni az ő képességeikhez illőt (pl. hajtogasson szalvétát, a konyhában kenje le tojással a süteményt stb.). Viszont nagyon fontos, hogy maradjon Ön a szülő és a gyermek pedig a gyermek. Ne adjunk rá túl nagy kabátot. Ne kapjon olyan feladatot, ami megterheli őt fizikailag vagy lelkileg. Illetve ne kényszerítsük a segítésre, ha magától nem akar. Sok első gyermek sajnos túl hamar felnő, hiszen helyt kell állnia olyan helyzetekben, amik nem az ő életkorához illenek. Lényeg, ami lényeg, néha adjunk neki feladatot, hogy legyen sikerélménye, hogy együtt legyen a család minél többet, de hagyjuk, hogy játszon, élvezze a gyermekkorát, hiszen abból csak egy adatik meg mindenkinek.
„Te vagy az idősebb”
A nagyobb gyermeknek nehéz lehet elfogadni, hogy bizonyos dolgokat tőle már elvárnak, a kisebbtől még nem, például a házimunkába segíteni. Ezen is a közös beszélgetés segíthet. Ha megértetjük vele, milyen fontosak ezek a tevékenységek és kifejezzük milyen hálásak vagyunk a segítségéért, fokozatosan megtanulja kezelni az ilyen kötelező köröket. Emeljük ki, hogy milyen ügyes munkát végez, ha valamit elront, ne szidjuk, türelemmel mutassuk meg neki újra, hogy is kell csinálni. Tartsuk szem előtt a tényt, hogy ő egy kisgyermek, aki most tanul mindent. Fokozatosan alakul a belső motivációja, ezt a szülő formálja, így nem jó ötlet állandóan külső megerősítéssel motiválni (pl. édességgel vagy játékokkal). De azt nyugodtan mondhatjuk neki, hogy ha a feladatot elvégezzük, jobban fogjuk magunkat érezni, pihenhetünk és csinálhatunk együtt valamit, amit ő is élvez.
Amit szabad a Jupiternek…
… nem szabad a kisökörnek. Ez pedig sok kistetvért bánt, hiszen igazságtalan, hogy csak azért, mert valaki már idősebb, elmehet egyedül is, játszhat azzal is, ihat olyat is és még sorolhatnánk a sérelmeket. Legyünk empatikusak gyermekünkkel minden élethelyzetben. Ismerjük fel, hogy sérelme miről szól és beszéljünk vele. Érdemes tudatni a gyermekkel, hogy megértjük a bántatát és elmagyarázni neki, hogy miért nem engedünk meg neki valamit, amit a nagyobbnak még nem.
Megtalálni a fejlődési zónát
Ezt nem elég a “mert csak” vagy “mert te még kicsi vagy” magyarázatokkal jegelni, hiszen ezek nem csökkentik benne a frusztrációt. Fel lehet emlegetni azt az időt, amikor még a nagytestvér is akkora volt, mint ő és ő sem tudta azt a dolgot csinálni. Illetve felajánlani valamilyen más tevékenységet, ami szintén kihívást jelentene neki, de meg tudja ugrani jelenlegi képességeivel. Így vezetve őt a fejlődési zónájába. Ha megbízik a szülőben, az pedig folyamatosan mellette állva segíti, megélheti a sikerélményt. Bár sokkal több energiát vesz igénybe az ilyen nevelés, azonban hosszútávon nagyon megtérül. Később serdülőkorban vagy felnőttkorban ezek az élmények a segítő, kooperatív szülőről fogják visszavezetni őket a lázadásból az azonosulás útjára, illetve az elfogadó, támogató családi fészekbe.
A korkülönbségből adódó feszültségek sokat tanítanak a gyermeknek felkészítve őt a felnőtt életben tapasztalható igazságtalanságokra, amikkel talán könnyebben szembe tud majd nézni, a kompromisszum képessége már kéznél lesz a helyzet kezeléséhez.
Összefoglalva
Szülőként minél több gyermekünk van, annál több irányba szakad figyelmünk, energiánk. Azonban a gyermekek iránt érzett szeretet végtelen és ez segíthet abban, hogy türelemmel, elfogadással és kíváncsisággal forduljunk feléjük. Tartsuk szem előtt, hogy a gyermek nem buta, csak még fejlődik. Ebben a fejlődésben pedig a szülő segíti, terelgeti és formálja. Hatalmas felelősség és megtiszteltetés ez egyszerre, éljünk vele bölcsen.